Kismama magazin
2010. 07. 30.
Egy vadonatúj jelenség ütötte fel a fejét nálunk, nevezetesen a családon belüli mazochizmus. Anyósom (alias: Buszos mama) ugyanis bejelentette, hogy nyáron szívesen vendégül látná az unokáit egy hétre. Persze ha mi is beleegyezünk.
Alapesetben egy ilyen ötlettel nincs semmi baj – sőt, hálásak lehetnénk, hogy három év után végre ismét belekóstolhatunk a szabadság édes izéjébe –, de jelen esetben a MI gyerekeinkről van szó! Zsoma önmagában két harcedzett bébicsősz foglalkoztatására alkalmas egyed (szokták ezt kétemberes gyereknek is mondani), plusz a húga is erősen a dackorszakban leledző ribizlipalánta. Másrészt eddig egy napnál hosszabb időre még egyikük sem került kartávolságnál messzebb tőlünk, hogy is tehetnénk ki ilyen traumának szerencsétlen nokedliket! Egy egész hét?
Vakáció Buszosnál
Így esett, hogy egy kies vasárnap délután felnyaláboltuk összes csemeténket összes ruhatárukkal (sál, sapka, kesztyű csak igen határozott fellépésemnek köszönhetően maradt), összes játékaikkal (fél méternél nagyobb Malacka és Tigris: lásd fent) együtt, és kikézbesítettük az egész kompániát a néhai bányavárosba.
Délután hat körül a manók birtokba vették új otthonukat (az édesanyjuk még tartott egy röpke gyerekkezelési tájékoztatót a mamának, fél nyolcig), én nagyjából felmértem, hogy a Zsoma elérési magasságában található porcelán- és üvegtárgyak mekkora kárértéket képviselhetnek, majd vettünk egy nagy levegőt, és elköszöntünk a mieinktől. Még vetettem egy szánakozó pillantást a mamára (és búcsúpillantást arra a túl alacsonyan lévő, jó kis móri ezerjóra), és kiléptünk az ajtón. Már majdnem kiértünk a város szélére, amikor a páromnak sürgősen telefonálnia kellett, hogy Csengének az alvósbabája, Zsomának a szúnyogcsípéskenőcse és a fogkrémük meg a tejbegríz receptje és a kakaósbögréik, ja és az orrszívó… Nem részletezem.
Nyakunkba szakadt a szabadság! Béla barátom borospincéjében (ahol pedig korábban nagyokat vigadtunk) nyugodtan ravatalozhattunk volna egyet, olyan széles „nem találom a helyemet? jókedvre derültünk. (Olyanok voltunk, mint kezdő képviselő az alkotmánybizottságban, fogalmunk sem volt, mit kezdjünk magunkkal.) Béla nem is engedte, hogy a pinceszinten aludjunk, félt, hogy megsavanyodik az összes bora. Hajnali kettő körül álmatlanul forgolódva megegyeztünk, hogy most nem hívjuk fel a mamát, mert azt esetleg bizalmatlanságnak venné. Várunk reggelig. (Amúgy a hét folyamán több telefontársaság is feltehetően rekordbevételt könyvelt el.) Azt viszont biztosra vettük, hogy borzasztóan hiányzunk a manóinknak.
A mérleg
A nokedlik szókincse egészen új elemekkel bővült:
„Apa, nem szejetnénk hazamenni!?, „De azt a mama megengedte...?, „Mikoj megyünk megint a Buszoshoz??, „Nem akajok bölcsődébe menni!?, „A mama sokkaj finomabb szendicset csinájt?, „És a kakaó is finomabb...?, „De a Buszos két mesét is meséjt!? (Na idefigyeljetek, ha azt meritek állítani, hogy altatódalt is szebben énekel, mint apátok, én felmondok!)
Az egy hét elteltével, minden előzetes várakozásom ellenére, a mamát nem kellett rehabilitációra utalni, az anyagi kár sem jelentős, sőt a nokedlik is egyben maradtak. Igaz, Csenge bekapott egy könnyebb torokgyulladást, de csodák csodája, valahogy abból is hamarabb kilábalt, mint itthon szokott. – Apa, képzejd, a Buszosnál nem Judit doktoj néni van, hanem úgy hívják, Kjáli doktoj néni! (Ha jól látom, nagy varázsló lehet, vagy csodadoktor!)
És minden aggodalmunk ellenére be kellett látnunk, a srácok erősen magukon viselik az all inclusive nyaralásból hazatérő turisták minden akklimatizációs tünetét. No persze, a vidéki levegő…