Kismama magazin
2010. 01. 05.
2010. 01. 05.
Olvasd el Anita lebilincselően érdekes naplóját a babavárás kilenc hónapjáról és a szülésről. Bár a magzat ott is ugyanúgy fejlődik, és a kismamák is hasonlóképpen érezhetnek, mint nálunk, azért ellátás tekintetében sok a tanulságos különbség.
Anita kismamanaplója Chicagóból
Az első baba várása mindig nagy izgalommal jár, hát még ha távolban, másik földrészen élik meg ezt a szülők. Olvasd el, milyen élményei voltak Anitának Chicagóban, ahol az első kisbabája született!
Kismamanévjegy
Márton Anita
férje:
1. rész
Három anya
Ősz, öreg nagymamám gyakran és szívesen hangoztatta, hogy szerinte a családalapításból nem kell nagy ügyet csinálni. A háborús években a budapesti nők többségéhez hasonlóan ő is gyakran éhezett, az óvóhelyen rettegve, a bombázások közepette vitaminszedésre, szülésre felkészülésre egyik terhessége esetében sem gondolhatott. Mindig dacos büszkeséggel mesélte nekem, hogy nagynéném és édesanyám „természetesen” így is egészségesen született. Legnagyobb örömére egy idő után már a nagypapám is felhagyott a kezdeti kesergéssel, amiért egy fiú utód sem érkezett a kis családba. Később aztán olyannyira nőpárti lett az öreg, hogy minél több lány unokát és dédunokát „rendelt” a családba. Az én nagypapámról akkor, a negyvenes években egyébként az a „botrányos” hír járta, hogy férfi létére képes időnként éjjel felkelni, és a maga ügyetlen módján átcsomagolni új pelenkába a síró csecsemőket. Ráadásul ezzel még el is dicsekedett mindenhol.
Amikor gimnazista korba érve kíváncsiskodtam a negyvenes években szokásos családtervezésről, Nagyi ennél is szűkszavúbbnak bizonyult. A legnagyobb prüdériával csak annyit tett hozzá a szokásos, kézlegyintésessel kísért mondókájához, hogy ha akarta, lett gyerek, ha nem akarta, hát nem lett. Így hát tőle hiába is érdeklődtem, csak bőbeszédűbb kortársainak visszaemlékezéséből lehet kihámozni egyet s mást az akkori fogamzásgátlásról, angyalcsinálókról és az egyéb, ma már ósdinak tűnő családtervezési praktikák tárházáról.
Egy generációval később édesanyám orvosként már nagyon is képben volt a hetvenes évek egyre kifinomultabb fogamzásgátló módszereit illetően, és élt is a kor adta modern lehetőségekkel. Így történhetett, hogy engem is ügyesen bepasszított két szakvizsgája közé, egyébként pedig egy kelenföldi panellakás apró félszobájába. Saját korosztályához képest sokáig várt a babázással, így a 22-24 éves kismamák között szinte már túlkorosnak számított, amikor 28 évesen világra hozott engem. Problémamentes terhessége során a kórházi menzán kutyafuttában ebédelt, a legendásan pocsék pásztortarhonyás és meggyszószos, főtt marhahúsos menün születésemig majd? négykilósra növekedtem. Jó pár éjszakai és hétvégi ügyeletet ültem végig a hasában a szülés előtti legutolsó napokig, ahol gondoskodón hajolt a betegágyak fölé. Nehézkes kibújás után azonnal kulcscsonttöréssel indítottam földi pályafutásomat, a kisingem ujját a pólyához tűzték biztosítótűvel. A szülészorvos szokatlannak tartotta a nevem (1977-ben rendkívül gyakori név volt pedig), és megpróbálta édesanyámat rábeszélni, hogy nevezzen inkább Andreának. Tápszer, lakótelepi bölcsőde, kirándulások a le-lerobbanó Trabanttal, lógás a panelóriások közötti betonos játszótéren – mindent kipipálhatok, amivel a legtöbb lakótelepi gyerek találkozott azokban az években.
Talán ebből is kitűnik, hogy női felmenőim egyáltalán nem hajlamosak túlkomplikálni a dolgokat. Engem már más fából faragtak, én szívesen olvastam könyveket és magazinokat előre. Amikor sok egyetemi év, majd átgürcölt munkanap és átbulizott éjszaka után a férjemmel, Gáborral úgy éreztük, hogy ideje bővíteni kis családunkat, kedvemre belefoghattam a tervezésbe. Éppen a már Magyarországon is elérhető családtervezési és felkészülési lehetőségeket vettem számba, amikor váratlanul adódott egy kihagyhatatlan kutatói ösztöndíj-lehetőség, amely orvos férjemet és engem pillanatok alatt Chicagóba repített.
2. rész
Magányosan a nagyvárosban
Egy ismerős, évek óta bejáratott nőgyógyász igazi kincs. A terhességre felkészülés közepén én is nehezen hagytam hátra azt a pocakos, kopaszodó, néha figyelmes, máskor mogorva orvost, akihez, ha vonakodva is, de kamaszkorom óta évente jártam. Ahogyan azt előre sejtettem, Chicagóban, frissen érkezett idegenként, bizalmas helyi barátnők hiányában nem volt egyszerű szülész-nőgyógyászt találni. Gondolkodóba ejtett, hogy a közeli, modern toronyépületben működő kórház honlapján egyformán szimpatikusan mosolygó ázsiai, mexikói vagy éppen európai származású orvosok közül kit válasszak. Ez volt az a pillanat, amikor ajánlás nélkül, rábökve, kizárólag a külső alapján kellett volna kiszúrnom magamnak valakit. Végül is fura, eléggé morbid segítséget kaptam. Kutatóorvosként dolgozó férjem kollégája segített rajtam azzal, hogy kezembe nyomott egy titkos statisztikát a kórház orvosainak múlt évi stiklijeiről.
Jobb híján a titokzatos listának hittem végül, és ez alapján kötöttem ki a középkorú fekete dokinál, akinek a jelentés szerint semmi gazfickóság sem jellemezte tavalyi tevékenységét. Ahogy bejelentkeztem az első, ismerkedő rutinvizsgálatra, már be is szippantott az amerikai egészségügy gépezete. Egy még 1980-ban egy KISZ-táborból New Yorkba dobbantott ismerősöm a mai napig fizeti két lánya születésének horribilis kórházi költségeit, ebből okulva azonnal kötöttünk egy költségcsökkentő egészségügyi biztosítást. Bár így is egy magyarországi szülés költségeinek többszörösére számíthattunk, mégis örültem, hogy megúszom, hogy a szülés utáni örök hálám jeléül a kötelező vastag borítékkal, az asszisztensnő bizalmas tippje alapján a doki kedvenc whiskyjével vagy éppen tanyasi jellegű bontott csirkével üldözzem a szülészemet. A vizitekre alkalmanként 40 dollárért jutottam be a kényelmes, ám nem ultramodern rendelőbe. A doktor sosem maradt kettesben velem a vizsgálóhelyiségben. Egy diszkréten félrenéző nővérke minden alkalommal kéznyújtásnyira ácsorgott, rezzenéstelen arccal, néma gardedámként ügyelt az illedelmes orvos-beteg kapcsolatra. Később már nem csodálkoztam ezen, mert elmagyarázták, hogy ők így vigyáznak arra, hogy a doktorok ne keveredjenek zaklatás gyanújába. (Nőnemű orvos mellé ugyanakkor nem járt hasonló felügyelet.)
Az USA-ban a családtervezés alapja az optimális testsúly elérése, így már a beszélgetés elején kíméletlenül közölték velem, hogy mielőtt bármibe is belekezdenék, azonnal szabaduljak meg mintegy 10 kilós túlsúlyomtól. Diétás tanácsadóhoz küldtek, fogorvoshoz, EKG-ra és egy részletes kivizsgálásra, hogy minden egészségügyi probléma még idejekorán kiderüljön. Egy másik vizit során egy ápolónő bizalmas csevej keretében meglepő nyíltsággal kikérdezett, hogy rendelkezem-e a megfelelő ismeretekkel a nemi szervek működéséről. Kissé értetlenkedtem a dolgon, hiszen addigra már majdnem harmincéves és évek óta házas voltam. Végül egy kis szobában magamra hagyott egy dévédével, és engedelmesen végignéztem az oktatóvideót, amelyik a szarvasbőgéssel és egymásra mászó katicabogarakkal kezdődött. Túl sok újdonságot nem tanultam belőle, de azóta tudom, hogyan lesz a kiscsirke.
3. rész
Minihamburger
Nem kellett volna, de türelmetlenségemben nemcsak a természetre bíztam a dolgokat, hanem peteérésjelző pálcikákkal igyekeztünk precízen belőni az együttlétek optimális időpontját. Az USA-ban ezek a pálcikák és a terhességi tesztek is jóval olcsóbbak, mint itthon, főleg az internetről megrendelve. Előre kitervelt időpontban hangulatlámpát, füstölőt gyújtani és kötelességtudóan összebújni persze nem könnyű. Mindig ilyenkor kaptunk össze az esti filmen, elbénázott parkoláson és a külpolitikán.
November volt, és néhány napot a vakító kaliforniai napsütésben töltöttünk San Franciscóban. Csodálatos város, nehezünkre esett visszatérni Chicagóba, ahol időközben téliesre fordult az idő. A szeles városban hálaadás napján kegyetlen hideg volt, és az albérletben nem működött a fűtés. A túlélés érdekében addig melegítettük egymást, hogy két hét múlva végre dupla csíkos tesztet tarthattam a kezemben. Nem akartam magam túl korán idegesíteni teszteléssel, de éppen Mikulás napja volt, esett a hó, és hazafelé szembejött egy drogéria… A használati utasítás szerinti időn belül a terhességi teszt semmit sem mutatott, így elkomorodva löktem félre. Egy óra elteltével Gábor találta meg a lapocskát, rajta két halványka csíkkal. Ő nevetett, én meg bőgtem a nyakába.
A második hónapban nem is éreztem magam várandósnak, rosszullét hiányában még gyakran kételkedtem abban, hogy tényleg lakik-e a hasamban valaki. A meg nem született kislány a népszerű könyv szerint virágsziromnál is kisebb volt még akkoriban. Az első, gondtalan heteket aztán gyakran emlegettem, mert pár nappal később elkezdődtek a rosszullétek. Csak a kanapén, ájult alvással töltött órák jelentették a menekülést az örökös émelygéstől. Gyömbérfőzet, gyömbértea, savanyúcukor, keksz, narancslé, tea, kávé, jóga? Volt már olyan, akinek használtak ezek émelygés ellen? Én időközben találtam egy részidős egyetemi állást. Dacosan megemlítettem az állásinterjún, hogy babát várok, felkészültem az elutasításra, mégis felvettek.
Az első ultrahang (alkalmanként 420 dollár, 10 perc) természetesen számunkra is fontos választóvonal volt. Egy apró maszatra mutatott rá a képernyőn az unott képű ultrahangos asszisztensnő. Persze ő napi ötven kispöttyöt lát, eltompult már. Miért kérünk róla fotót? – kérdezte. Amikor unszolásunkra felhangosította a gépen a hangot, az egész helyiségben jól hallhatóan zakatolt egy parányi, elmosódottan látható szívecske. Orvos apja sem tudta volna a fotóról egyből kibökni, mi hol található, de a napszemüveges ufónak látszó baba azonnal beköltözött az apja szívébe is. Ezentúl már csak kislányaként emlegette a bébit, és hallani sem akart arról, hogy neki ne ölbe mászós, bújós lánygyereke szülessen. Számomra, aki a szülei korai válását követően apa nélkül nőtt fel, megható volt olyan férfit látni, aki ennyire várja, hogy kisgyereke szülessen. Bár már az óvodában is voltak kedvenc neveim, most hirtelen egyik sem volt elég érdekes és szép. Mivel az USA-ban született gyerekek automatikusan amerikai állampolgárságot kapnak, nemzetközi nevet választottunk.
4. rész
Kismamának lenni jó!
A soron következő ultrahangos vizsgálaton az orvosunk aláíratta velünk, hogy igen, kérvényezzük a magzat nemének megállapítását, és nem pereljük be a meglepetés elrontásáért. Természetesen tudni akartuk! Hamburger! – bökte ki a doki, ami az ultrahangos szlengben kislányt jelent. (Teknősnek pedig a kisfiúkat becézik.) Az apukajelölt repesett örömében, és elkezdte Barbaraként emlegetni az ő hamarosan érkező rózsaszín batyuját. Én az apai szeretet újabb megnyilvánulásától olyannyira ellágyultam, hogy rábólintottam az egyébkéntszámomra is kedves utónévre.
Boldog-boldogtalan szeme a hasamra tévedt, sokan simogatták volna a görögdinnyét. Persze zavart az érintés, nem akartam úgy járni, mint a firenzei bronz vadkan orra, amelyet a babonás látogatók fényesre dörgöltek. Közeli ismerősöktől mégis eltűrtem, hiszen emlékeztem arra, hogy korábban én is annyira vágytam megérinteni terhes barátnőim hasát. A parkban sétálva ismeretlen nők is sok szerencsét kívántak, a postás, az eladó a boltban és még a buszon ülő néni is szóba elegyedett velem. A buszos hölgy mesélte, hogy ő ötvenöt éve Párizsban született. Nem, nem a fények városában, hanem az Isten háta mögötti poros amerikai helységben. A férfiak persze másképpen álltak a várandóssághoz, a férjem orvos kollégái rögtön azt firtatták, hogy a kis Barbara is reumatológusnak áll-e majd, mint az apja és a nagyapja.
Illinois államban a hivatalokban is segítőkészen álltak hozzá a gyerekvállaláshoz. Még a külföldieknek is igyekeznek minél több segítséget nyújtani. Én is tej- és sajtutalványokat kaptam, és a helyi szociális munkás hetente hívogatott, hogy arról érdeklődjön, mire lenne feltétlenül szükségem. A segítségért csak ki kellett nyújtani a kezem. Gyanítottam, hogy a gondoskodásban az is szerepet játszik, hogy az úton lévő gyerek itteni születése révén automatikusan amerikai állampolgárságot kap. Ki ne örülne a segítségnek? Örömmel elfogadtam, de miért kellett domborodó hassal itt is végignéznem egy dévédét az emberpárok szaporodásáról?
Egy éjjel arra ébredtem, hogy belehalok, ha nem ehetek azonnal citromot, és csendben kilopóztam a lakásból a legközelebbi szupermarketig. Gábor rémülten keresett maga mellett felriadva, míg én a konyhában faltam mohón a citromot úgy magában. A hormonok továbbra is dúltak bennem, a Pingvinek vándorlása című, kedves természetfilm közepette is rám tört a sírhatnék. A filmben a mínuszokban süvölt a metsző sarki szél, és a hidegben elpattan a féltve őrzött pingvintojás, nem kelhet ki belőle apró, szürke pelyhes kismadár. Több se kellett, hangos zokogással borultam a férjem vállára. Szegény pedig csak zavartan pislogott, hiszen direkt a lehető legszelídebb természetfilmet választotta nekem aznap estére a videotékában.
5. rész
Munkás viszontagságok
A lenge ruhákban a hasam körfogata hétről hétre látványosan nőtt, és ezzel párhuzamosan elkezdhettem tervezni a jövőt a baba születése utáni időszakra. Hiába védik az amerikai törvények a munkavállalókat, itt is ki vannak szolgáltatotva a kismamák. Az amerikai édesanyák kegyetlenül rövid időt, mindössze hat hetet kapnak arra, hogy az újszülöttjükkel törődjenek, és összeszedjék magukat a szülést követően. Aki megteheti, pár évre kimarad a munkából, másoknak a karrierjük vagy a házra felvett hatalmas hitel miatt másfél hónap után (aki spórolt a szabadnapjaival, az két hónapig is kihúzhatja) vissza kell mennie, ezért nagyon rövid időn belül újra magára ölti a kiskosztümöt, és fájó szívvel, de felveszi a munkát.
Amerikában egyébként nincs állami bölcsőderendszer, a magánintézmények díjai pedig hihetetlenül megterhelik egy fiatal család költségvetését. A férjem munkahelyén létesített egyetemi bölcsőde még dolgozói kedvezménnyel is havi 1200 dollárért fogad egy-egy kisbabát. Természetesen ezért a csillagászati összegért már a gyerek étkezését és pelenkáit is biztosítják, de még így is gyakori, hogy az egyik szülő szinte csak a bölcsődére keres. Az a késő estig dolgozó szülő, aki tíz percnél többet késik a bölcsődéből délután, borsos késedelmi díjat, percenként 1 dollárt kénytelen fizetni. Emellé még morcos képet is vágnak a dadusok, akik persze nem kapnak a pluszpénzből.
A munkahelyüket féltő kismamák várólistája mégis hosszú, így már a 12. hetet betöltött várandósok is sorra íratják bölcsibe a még meg sem született kicsiket. Magyar származású, de Chicagóban született barátnőm három bölcsis korú kisgyerek anyukája. Jenny az első kisfiával még három hónapot tudott eltölteni, de a második fiúcskánál előléptetés ígéretével már hat hét után visszahívták. Mégis vállalt egy kislányt is, akit szintén pár hetesen bízott idegenek gondjaira. Én megtartottam magamnak a megjegyzéseimet, de az amerikai nagyvárosokban sok nő van így ezzel. Náluk még a családi körben is csak a magyar nagyi csóválta a fejét, hogy nincs ez így jól. Jenny útban a munkahelyére, a szivargyújtóra csatlakoztatja a mellszívót, és a dugóban üldögélve a kabátja alatt feji le az esti vacsorát a csecsemőnek. A három kisgyerekre 5000 dollár a havi bölcsődei díj, az elit bölcsiben mégis azt látta, hogy a csuklójánál fogva emelte fel a kisfiát a földről a dadus.
Én úgy döntöttem, hogy szeretnék otthon maradni a kislányunkkal, képtelen vagyok néhány hét után idegeneknek átadni. Amerikai barátnőim rendre azzal vigasztalják magukat, hogy csak a gyerek kétéves koráig nehéz kibírni, utána már állami vagy egyházi óvoda várja az apróságokat, amelyet már jelképes összegért is igénybe lehet venni.
A problémamentes terhesség miatt még egy utolsó, kettesben töltött nyaralást is meg mertünk kockáztatni. Egy ködös, fázós chicagói napon elindultunk Hawaiira, ahol tíz napig vulkánokat másztunk meg teknősöket lestünk ki, és úgy éreztük, hogy jobb lenne lekésni a visszainduló repülőjáratot. Én csak pipával mertem búvárkodni, a színes halak a lábam mellett suhantak el. Hatalmas pocakom méretét remekül jelzi, hogy a repülőtársaság mindkét irányba repülve orvosi igazolást kért arról, hogy gépre szállhatok, pedig a 26. hétig általában nem kérdezősködnek túl sokat a kismama állapotáról.
6. rész
Felhőtlen gyerekvárás
Ekkor már kifejezetten örültem, hogy Chicagóban, ebben a modern, sokszínű városban születik majd a kisbabánk! Végre elfeledhettem az émelygést, a rosszullétet, és a tomboló chicagói kánikulában állandóan strandra jártam. Bikinit vettem fel, a prűdebb amerikaiaknak kicsit fennakadt a szemük a hatalmas pocak láttán, de semmi kedvem nem volt a 37 fokban melegebben öltözni úszáshoz.
A terhesgondozás és a szülés megfelelő biztosítással szerencsére nem döntött bennünket anyagi csődbe. Korábban még nem nagyon mertem vásárolni a picinek, de ennek is elérkezett az ideje. Nem túl praktikus szemlélettel első körben otthonról rendeltem magyar mesekönyveket, népzenei cédéket.
A babára gondolva könnyen megnyílik a szülők pénztárcája. Több ezer dolláros, terepjárókat megszégyenítő stabilitású babakocsikban tologatják a porontyokat a közeli játszótéren is, a belvárosi nagyáruházban Gucci babacipőket választanak a város elit mamái, mert az passzol a mamáéhoz. Ugyanakkor az Üdvhadsereg turkálóiból is szépen, fillérekért fel lehet ruházni egy gyereket. Szombatonként a családi házak elé kipakolják az emberek a megunt, nem használt holmikat, így hihetetlen összegért meseszép babaholmit tudtam vásárolni.
Időközben megismertem az összes nőgyógyászomat. Több volt ugyanis, választott orvosommal együtt összesen három doktor alkot egy szakmai munkaközösséget: egy indiai, egy mexikói és egy fekete doki. A szülésre az jön be, aki épp ügyeletes hármójuk közül, 12 óránként váltanak. Gondosnak tűntek, korrektül tájékoztattak, minden kérdésre készségesen válaszoltak, de nem húzták az időt fecsegéssel. Pont amire szükségem volt! Mivel nem lehet előre megsaccolni, hogy a szülésnél ki lesz jelen, érdemes mindhárom dokival megismerkedni a havi vizsgálatokon. Mivel az egyik szülész nem tűnt olyan empatikusnak és kedvesnek, így nála beértem egy alkalommal, és ezek után a másik kettőhöz jelentkeztem be az egyre sűrűsödő vizitekre. Először nem tetszett ez a rendszer, és dohogtam egy sort azon, hogy ha már szép pénzt keresnek egy szülő nőn, én akarok választani, aztán rájöttem, hogy előnyös, ha a szülés idején a dokim nem lesz fáradt, unott vagy éppen bosszús, amiért a házassági évfordulójának ünnepléséről cibálják be hozzám. Szerencsére az undok dokival elkerültük egymást, és a titkos favoritom volt velem a babám érkezésénél.
Elérkezett az ideje, hogy az orvosnak szülési tervet is leadjak, pedig még bizonytalan voltam abban, hogyan is szeretném a babát világra hozni. A szülési tervben összefoglalhattam kívánságaimat, amelyet majd az éppen ügyeletes doki előhúz az én személyes dossziémból. A három doki egyetértett abban, hogy igyekeznek elkerülni a császármetszést, és nem avatkoznak be gátmetszéssel a dolgok menetébe. Nem akartak semmit rám erőltetni, rendkívül rugalmasan álltak hozzá a szüléshez.
Amikor ezt a tervet elkezdték emlegetni, én még tanácstalanul álltam a dolog előtt, hiszen először szülő nőként leginkább csak az iskolai biológiaórán bemutatott filmek képsoraira kellett gondolnom a szülés szó hallatán. Oda se figyeltem igazán azokra a képsorokra. Az orvos biztatott, hogy jelentkezzünk be a férjemmel szüléselőkészítő tanfolyamra, amely bizonyára megkönnyíti majd a döntést. Itt már nem is volt kérdés, hogy apás szülés lesz-e, hiszen Chicagóban alig akad olyan édesapa, aki ne venne részt ezen a fontos családi eseményen.
7. rész
Niagara, kóla, terheselőkészítő
A hatodik hónapban járva szerencsére még semmiféle egészségügyi problémám sem volt, az első trimeszter óta nem éreztem magam fáradtnak, nyűgösnek, pedig a hasam hatalmasra nőtt. Már a 27. héten 101 cm körfogatúnak mértem a pocakom, nem csoda, hogy azonnal átadták a helyüket a buszokon, nem kellett várandós pesti barátnőimhez hasonlóan végigállnom az utam, amíg az utastársak inkább üveges szemmel kifelé merednek az ablakon. Olyannyira remek volt a közérzetem, hogy egyik hétvégén barátainkkal bevállaltunk egy hosszabb autós utat. Leautózunk Chicagóból a Niagara vízeséshez. A tíz és fél órás út nem esett nehezemre, az út egyik részében én vezettem órákig, miután mindenki más elszenderedett az autóban.
A kirándulás, a hosszú séták persze nem helyettesítették a kismamatornát, így végül Gábor egy dévédével lepett meg, és szorgalmasan hajladozott-nyújtózkodott velem esténként a képernyő előtt. Később persze magára maradt a hajladozásban, mert én szívesebben lustálkodtam a kanapén egy kólával ?. Erről nem tudtam leszokni, pedig amúgy nagyon megnéztem, mi kerülhet a tányéromra. Igyekeztem egészségesen étkezni, főleg, hogy az orvosom a harmadik hónap végétől, a kifogástalan eredményű genetikai ultrahangot követően heti két kapszulában maximálta számomra a terhességi vitamint. Esténként kakaóvajas-kollagénes kismama-testápolót használtam, hátha a tápláló krém segít megelőzni a terhességi csíkok kialakulását. Később kiderült: nem segített.
Ezzel egy időben minden örömöm mellett rám szakadt a nagy, komoly felismerés, hogy milyen nehéz lesz tapasztalatlanul, minden nagyszülőtől, barátnőtől és megbízható, gyereknevelésben tapasztalt ismerőstől több ezer kilométernyire, Chicagóban szülni és babázni. Az új, kissé ijesztő helyzetben az egyetlen kapaszkodóm az volt, hogy a férjem még annak idején az egyetemen gyerekgyógyászatot tanult, és három kisebb testvérét látta felnőni. (Később ámuldoztam saját naivitásomon. Hiszen az első hetekben Gábor szinte még ránézni is félt a lányára, pedig nagyon odaadó édesapa vált belőle.) Az USA-ban nincs védőnő, így a mindig rohanó, gyakran kimért és üzleties stílusú gyerekorvoson kívül senki sincs, aki egy tapasztalatlan, újonc anyának néhány gyerekgondozási tanácsot odavetne időnként. Ki segít akkor az olyan anyukáknak, akik még csecsemőt sem láttak közelről?
Már csak néhány hét volt hátra, hogy végre megérkezzen hozzánk a kis Barbara! Az időközben fokozódó kánikulában az egyik hétvégén szüléselőkészítő tréningen jártunk. A felkészítő itt egész hétvégés, intenzív programot jelent, ennek ellenére utólag nagyon örültünk, hogy nem hagytuk ki.
Az előadásokon élethű műanyag babákat kellett mosdatnunk, pelenkáznunk. Tanítottak szoptatni is, egy csecsemősnővér részletesen elmagyarázta, hogyan próbáljunk tejet fakasztani a babának, és hogyan feküdjünk félálomban szoptatva is kényelmesen. Több órát szántak arra a kiemelt témára, hogy mit tegyünk, ha ránk törne a szülés utáni depresszió. Kisfilmet vetítettek arról is, hogy hány apuka lesz öngyilkos a kisbaba mellett, szóval csak vigyázzunk, hogy ők se merüljenek alá teljesen a szülés utáni letargiában. Ez aztán esélyegyenlőség! Leginkább az lepett meg, hogy az előadók kifejezetten ellenezték a hanyatt fekve szülést. Inkább guggolást, a négykézláb állást vagy a lassúzáshoz hasonlító, a partner nyakába csimpaszkodó táncot ajánlottak a vajúdáshoz.
8. rész
Van még mit tanulni
Tettünk egy körutat a szülőszobában is. Az egyágyas szülőszobákban külön kanapé szolgálja a kispapák kényelmét, fehér köpeny és szükség szerint szájmaszk a baba és a kismama védelmét. Az édesapa végig az otthonosan berendezett vajúdószobában, majd az újdonsült mama mellett maradhat, de kiszolgálnia nem kell, hiszen az a remekül megfizetett, lelkes ápolónők feladata. Más látogatók napközben lehetnek a kismama vendégei. Mindenkinek jár a saját szoba fürdővel ezen az egyetemi klinikán. Akad ugyan néhány ritkán használt, kétszemélyes szoba, de ide állítólag csak kivételes betegforgalom idején osztják be az újdonsült anyákat, sűrű bocsánatkérések közepette.
A kismama a szülést követően összesen 48 órán át maradhat a kórházban, ha éjjel jár le a megengedett ápolási idő, akkor nagy kegyesen csak másnap hajnalban kötnek útilaput a talpára. Szinte magától értetődően 24 órában mellette van a bébi, és csak ha a mama nagyon ki van készülve, akkor könyörögheti be rövid időre a csecsemőt a nővérkékhez. Egyébként az orvosok és a nővérek is pedánsan odafigyelnek arra, hogy minden gyereket naponta többször is azonosítsanak, ugyanis egy babacsere végzetes lenne a szülőknek, és ami a dokikat illeti, a kórház hírnevének. Az azonosítás érdekében a kicsiknek azonnal leveszik a talplenyomatát, majd az újszülöttek a csuklójukra és bokájukra is műanyag szalagot kapnak. A karperec lopásjelző is egyben, amely azonnal riaszt, ha illetéktelen személy akarná elvinni a gyereket a kórházból. Az édesanyák és az apukák a babával egyező sorszámú karperecet kapnak, csak ezzel léphetnek be a szülészetre.
Engem cseppet sem riasztott el a klasszikus kórházi környezet. Orvos édesanyám és férjem mellett nekem megszokott és biztonságot adó volt a fehér, steril kórházi környezet, a fémes szagok – a műszerek csipogása azt üzente, itt minden rendben lesz. Anyukámról is az a legrégebbi emlékem, hogy hajnalban, kikeményített fehér köpenyben indul a belgyógyászati osztályra. Érdekesnek találtam, hogy sokan fájdalomcsillapítás nélkül, otthon, vagy más, alternatív módon szeretnének szülni, de ez nem az én választásom volt.
A kórházi csomaggal nem kell sokat vacakolnia a kismamának, itt „természetesen” biztosítják a babának a réklit, a szükséges számú pelenkát, az anyukának pedig az intimbetétet, a hálós bugyit és a hálóinget, a gátseb lemosására a kis eldobható palackot, sőt a köntöst és a zuhanyozópapucsot is. Egyelőre fájdalomra, kellemetlenségekre még nem is akartam gondolni. Az állandó gyomorégéstől és a cipőbekötési nehézségektől eltekintve még mindig nem éreztem rosszul magam, de a tanfolyam-előadó szerint a közelgő szülés jele a takarítási és rendrakási kényszer. Hát ezt megtapasztaltam, mert e fészekrakó ösztön hatására naponta sterilizáltam, amit csak lehetett a háztartásban!
9. rész
Fél éjjel az ügyeleten
A nyolcadik hónapban az egyik esténk kissé túlontúl izgalmasra sikeredett. Miután a kisbabám egész nap lustálkodott, és estére sem akart mocorogni, erőt vett rajtam a kétségbeesés. Az orvosom már hetekkel ezelőtt kérte, hogy naponta figyeljem, számoljam a magzatmozgásokat, és feltétlenül keressem fel, ha valami eltérést tapasztalok. Az én kicsim sosem volt túl mozgékony, de ennyire csendesen még sosem kuksolt egy egész napon át. Estére már elveszítettem higgadtságomat, jókedvemet, így amikor a doki azt kérte, menjünk be hozzá az ügyeletre, azonnal indultunk.
A kórházban a Vészhelyzet című sorozat fejetlenségéhez hasonló látvány fogadott, a lázasan síró apróságok, a drogosok és a baleseti sérültek egy helyiségben vártak a sorukra. A filmtől eltérően viszont minimum félórás papírmunka után történt egyáltalán bármi kis érdemi előrelépés. Amíg a biztosítási kártyámat fel nem mutattam, szóba sem álltak velem, majd olyasmikről faggattak, hogy van-e érvényes végrendeletem, és milyen felekezethez tartozó lelkész jöjjön be hozzám látogatóba. Türelmetlenül vártam a soromra. Ezek után végre azonosító karszalagot kaptam a csuklómra, és tiltakozásom ellenére tolókocsiban gurítottak fel a hatodik emeleti szülőszobára. Az orvosom és az ügyeletes nővér már ott várt, a filmekben is látható, hátul nyitott kórházi hálóinget és zoknit kellett felvennem, majd egy mellém gurított ultrahangos készülékkel gyorsan megkeresték a placenta mögé bújó kislányomat, akinek szerencsére nem volt baja. Egy zörgő szerkentyűvel fel is ébresztették, ekkor derült ki, hogy a méhlepény elöl éppen úgy tapad, hogy szépen kipárnázza a kisdedet, és ezért érzem őt kevésbé ficánkolósnak. Mintegy három órán át még bent fogtak, de ezek után megnyugodva tértünk haza a 2,5 kilósnak saccolt bébivel a hasamban.
Elérkezett augusztus 13., a szülés kiírt időpontja. Egy héttel korábban hagytam abba a munkát, pedig még bírtam volna, és otthon már csak lézengtem. Egyedül nem nagyon mertem elindulni otthonról, de esténként még eljártunk sétálni Gáborral a belvárosba. Már mindent fertőtlenítettem, majdnem a Domestos flakonját is.
34 évvel korábban anyósom megnézte a Van, aki forrón szereti című filmet, és a sok röhögéstől spontán beindult nála a szülés a 37. héten, könnyen kipottyantotta a férjemet. Barbara nem sietett kidugni a fejét. A szülést beindító praktikák közül sok mindent végigpróbáltam. Ezek a kislányomat nem csalták elő, de én rákaptam a thai konyha csípős ízeire. Augusztus 20-án szörnyű vihar dúlt Magyarországon, és én aggódva vártam otthonról a híreket. A CNN félóránként mutatta a megtépázott Budapesten felvett képsorokat. Chicagóban aznap nem történt semmi érdekes, csak betiltották a libamájat az éttermekben, minden címlapon ez szerepelt az újságokban. Én dudorászva pakoltam a bőröndömet, hogy másnap indítsák a szülésemet. Hétfőn reggel megvettem a chicagói újságokat, hogy eltehessem emlékbe a kislányomnak, hiszen azt gondoltam, hogy a pitocin hatására nemsokára kezemben tarthatom a 3D ultrahangon mosolygó kicsikét. Nagyon kapaszkodott bent, még az infúzió hatására se moccant meg. A hétfői újságokat elajándékoztam egy friss anyukának, akinek aznap szinte kiugrott a kisfia a hasából.
Szülés
Késésben
A kórház dolgozója volt a férjem is, de itt nem volt szükségem protekcióra. Az egyetemi klinika, ahol feküdtem, jól felszerelt intézmény, de nem számít divatos szülőotthonnak. Tipikus chicagói toronyház, modern épület, hatalmas ablakokkal. Amikor az indítástól nagy fájdalmaim lettek, Gáborra roskadva korzóztam a kórházi folyosón. Kinéztem a csillogó, kivilágított Chicagóra. Annyi élmény, újonnan szerzett barát kötött már oda, hogy otthonomnak éreztem már. Ha ennyire fáj, akkor a szülésnél hogy beszélgetek majd az orvosommal, ráadásul angolul?
Eltelt a hétfő éjszaka és az egész keddi nap is. A 12 óránként egymást váltó három orvos még mindig fokozatosan csalogatta a kicsit. Burokrepesztés, emelt adag pitocin hatására indult be a vajúdás, de abból én már semmit sem éreztem, mert időközben feladtam az elveimet, és kértem fájdalomcsillapítást. A hálószobaszerűen berendezett szülőszobába kerültem, ahol már várt az anesztes orvos. Előtte idegenkedtem az epidurális érzéstelenítéstől, de úgy éreztem, segítség nélkül nem tudom megszülni a kisbabám. Enyhe hidegséget éreztem, és máris indult az enyhet adó EDA. A kedd éjszakát így nyugodtan végigaludtam, míg Gábornak mostohább sors jutott a kényelmetlen apakanapén kuporogva. Mellettem egy csinos éjjeliszekrénybe rejtve őrizték az álmunkat a monitorok. Ekkor már csak zselét és levest hoztak enni, a főfogást a hős apa ehette meg. Később meglepődve olvastam a zárójelentésen, hogy 14 óra vajúdás után, egy óra alatt született meg Barbara, én ebből csak apró szorításokat éreztem.
Barbara reggel kilenc előtt bukkant elő, szerencsére fel tudom idézni a dévédéről ezt a pillanatot. Egyik lábamat egy nővérke, a másikat Gábor fogta. Az ölemet szemérmesen letakarták volna előlem, de én kitakaróztam, hiszen látni akartam, pontosan mi történik. Felajánlották, hogy hoznak egy nagy állótükröt, így ebben pompásan láttam mindent. A tükörben pillantottam meg először a fekete fejecskét, éppen olyan forgóval, mint a férjemé. A látványtól összeszedtem minden erőmet, és nagyon könnyen megérkezett a kislányom. Egy lepedőbe csavarva azonnal kézbe kaptam és boldogan öleltem magamhoz. Nem találtam kiábrándítónak a csúcsos fejű, piros foltos, magzatmázas újszülöttet sem, sőt, gyönyörűnek láttam Barbarát. Éreztem az illatát, tapintottam a bőre selymét. Gábor pedig szóhoz sem jutott az örömtől. Könnyekről szó sem volt, ez egy kedves találkozás volt a várva várt kicsimmel, mindhárman kellemesen éreztük magunkat. Igyekeztem a vonásait az agyamba vésni, hogy ezentúl mindig fel tudjam idézni a képet, mint ahogy a férjem szerelmes, vagy esküvőn meghatott arcára is szeretek gondolni. Barbarát az ágyam mellett mérték, K-vitamin-injekciót kapott, és a szemébe antibiotikus kenőcsöt kentek a kórházi protokoll szerint. Tenyér- és talplenyomatot is vettek tőle.
A két kórházi napunk gyorsan eltelt, a nővérkék anyám helyett anyáim voltak, lesték minden kívánságomat. A csecsemősnővérek versengve foglalkoztak velünk. A kórházban éjjel, amikor már kidőltünk a babázástól, négy-öt órára beadtuk a csecsemősökhöz a kicsit, de ha felriadtam, hiányzott, és érte mentem. Azóta született még egy, másfél évvel fiatalabb kislányom, akivel hasonlóan kellemes élményeket szereztem a terhesség kapcsán, ugyanezzel az apával, ugyanennél az orvosnál és ugyanebben a kórházban.
A Nagyi büszke lenne rám, és imádná a két kis amerikai hamburgeremet, pont annyira, mint amennyire az én édesanyám is boldogan unokázik.
Az első baba várása mindig nagy izgalommal jár, hát még ha távolban, másik földrészen élik meg ezt a szülők. Olvasd el, milyen élményei voltak Anitának Chicagóban, ahol az első kisbabája született!
Kismamanévjegy
Márton Anita
férje:
1. rész
Három anya
 |
Amikor gimnazista korba érve kíváncsiskodtam a negyvenes években szokásos családtervezésről, Nagyi ennél is szűkszavúbbnak bizonyult. A legnagyobb prüdériával csak annyit tett hozzá a szokásos, kézlegyintésessel kísért mondókájához, hogy ha akarta, lett gyerek, ha nem akarta, hát nem lett. Így hát tőle hiába is érdeklődtem, csak bőbeszédűbb kortársainak visszaemlékezéséből lehet kihámozni egyet s mást az akkori fogamzásgátlásról, angyalcsinálókról és az egyéb, ma már ósdinak tűnő családtervezési praktikák tárházáról.
Egy generációval később édesanyám orvosként már nagyon is képben volt a hetvenes évek egyre kifinomultabb fogamzásgátló módszereit illetően, és élt is a kor adta modern lehetőségekkel. Így történhetett, hogy engem is ügyesen bepasszított két szakvizsgája közé, egyébként pedig egy kelenföldi panellakás apró félszobájába. Saját korosztályához képest sokáig várt a babázással, így a 22-24 éves kismamák között szinte már túlkorosnak számított, amikor 28 évesen világra hozott engem. Problémamentes terhessége során a kórházi menzán kutyafuttában ebédelt, a legendásan pocsék pásztortarhonyás és meggyszószos, főtt marhahúsos menün születésemig majd? négykilósra növekedtem. Jó pár éjszakai és hétvégi ügyeletet ültem végig a hasában a szülés előtti legutolsó napokig, ahol gondoskodón hajolt a betegágyak fölé. Nehézkes kibújás után azonnal kulcscsonttöréssel indítottam földi pályafutásomat, a kisingem ujját a pólyához tűzték biztosítótűvel. A szülészorvos szokatlannak tartotta a nevem (1977-ben rendkívül gyakori név volt pedig), és megpróbálta édesanyámat rábeszélni, hogy nevezzen inkább Andreának. Tápszer, lakótelepi bölcsőde, kirándulások a le-lerobbanó Trabanttal, lógás a panelóriások közötti betonos játszótéren – mindent kipipálhatok, amivel a legtöbb lakótelepi gyerek találkozott azokban az években.
Talán ebből is kitűnik, hogy női felmenőim egyáltalán nem hajlamosak túlkomplikálni a dolgokat. Engem már más fából faragtak, én szívesen olvastam könyveket és magazinokat előre. Amikor sok egyetemi év, majd átgürcölt munkanap és átbulizott éjszaka után a férjemmel, Gáborral úgy éreztük, hogy ideje bővíteni kis családunkat, kedvemre belefoghattam a tervezésbe. Éppen a már Magyarországon is elérhető családtervezési és felkészülési lehetőségeket vettem számba, amikor váratlanul adódott egy kihagyhatatlan kutatói ösztöndíj-lehetőség, amely orvos férjemet és engem pillanatok alatt Chicagóba repített.
2. rész
Magányosan a nagyvárosban
Egy ismerős, évek óta bejáratott nőgyógyász igazi kincs. A terhességre felkészülés közepén én is nehezen hagytam hátra azt a pocakos, kopaszodó, néha figyelmes, máskor mogorva orvost, akihez, ha vonakodva is, de kamaszkorom óta évente jártam. Ahogyan azt előre sejtettem, Chicagóban, frissen érkezett idegenként, bizalmas helyi barátnők hiányában nem volt egyszerű szülész-nőgyógyászt találni. Gondolkodóba ejtett, hogy a közeli, modern toronyépületben működő kórház honlapján egyformán szimpatikusan mosolygó ázsiai, mexikói vagy éppen európai származású orvosok közül kit válasszak. Ez volt az a pillanat, amikor ajánlás nélkül, rábökve, kizárólag a külső alapján kellett volna kiszúrnom magamnak valakit. Végül is fura, eléggé morbid segítséget kaptam. Kutatóorvosként dolgozó férjem kollégája segített rajtam azzal, hogy kezembe nyomott egy titkos statisztikát a kórház orvosainak múlt évi stiklijeiről.
Jobb híján a titokzatos listának hittem végül, és ez alapján kötöttem ki a középkorú fekete dokinál, akinek a jelentés szerint semmi gazfickóság sem jellemezte tavalyi tevékenységét. Ahogy bejelentkeztem az első, ismerkedő rutinvizsgálatra, már be is szippantott az amerikai egészségügy gépezete. Egy még 1980-ban egy KISZ-táborból New Yorkba dobbantott ismerősöm a mai napig fizeti két lánya születésének horribilis kórházi költségeit, ebből okulva azonnal kötöttünk egy költségcsökkentő egészségügyi biztosítást. Bár így is egy magyarországi szülés költségeinek többszörösére számíthattunk, mégis örültem, hogy megúszom, hogy a szülés utáni örök hálám jeléül a kötelező vastag borítékkal, az asszisztensnő bizalmas tippje alapján a doki kedvenc whiskyjével vagy éppen tanyasi jellegű bontott csirkével üldözzem a szülészemet. A vizitekre alkalmanként 40 dollárért jutottam be a kényelmes, ám nem ultramodern rendelőbe. A doktor sosem maradt kettesben velem a vizsgálóhelyiségben. Egy diszkréten félrenéző nővérke minden alkalommal kéznyújtásnyira ácsorgott, rezzenéstelen arccal, néma gardedámként ügyelt az illedelmes orvos-beteg kapcsolatra. Később már nem csodálkoztam ezen, mert elmagyarázták, hogy ők így vigyáznak arra, hogy a doktorok ne keveredjenek zaklatás gyanújába. (Nőnemű orvos mellé ugyanakkor nem járt hasonló felügyelet.)
Az USA-ban a családtervezés alapja az optimális testsúly elérése, így már a beszélgetés elején kíméletlenül közölték velem, hogy mielőtt bármibe is belekezdenék, azonnal szabaduljak meg mintegy 10 kilós túlsúlyomtól. Diétás tanácsadóhoz küldtek, fogorvoshoz, EKG-ra és egy részletes kivizsgálásra, hogy minden egészségügyi probléma még idejekorán kiderüljön. Egy másik vizit során egy ápolónő bizalmas csevej keretében meglepő nyíltsággal kikérdezett, hogy rendelkezem-e a megfelelő ismeretekkel a nemi szervek működéséről. Kissé értetlenkedtem a dolgon, hiszen addigra már majdnem harmincéves és évek óta házas voltam. Végül egy kis szobában magamra hagyott egy dévédével, és engedelmesen végignéztem az oktatóvideót, amelyik a szarvasbőgéssel és egymásra mászó katicabogarakkal kezdődött. Túl sok újdonságot nem tanultam belőle, de azóta tudom, hogyan lesz a kiscsirke.
 |
Minihamburger
Nem kellett volna, de türelmetlenségemben nemcsak a természetre bíztam a dolgokat, hanem peteérésjelző pálcikákkal igyekeztünk precízen belőni az együttlétek optimális időpontját. Az USA-ban ezek a pálcikák és a terhességi tesztek is jóval olcsóbbak, mint itthon, főleg az internetről megrendelve. Előre kitervelt időpontban hangulatlámpát, füstölőt gyújtani és kötelességtudóan összebújni persze nem könnyű. Mindig ilyenkor kaptunk össze az esti filmen, elbénázott parkoláson és a külpolitikán.
November volt, és néhány napot a vakító kaliforniai napsütésben töltöttünk San Franciscóban. Csodálatos város, nehezünkre esett visszatérni Chicagóba, ahol időközben téliesre fordult az idő. A szeles városban hálaadás napján kegyetlen hideg volt, és az albérletben nem működött a fűtés. A túlélés érdekében addig melegítettük egymást, hogy két hét múlva végre dupla csíkos tesztet tarthattam a kezemben. Nem akartam magam túl korán idegesíteni teszteléssel, de éppen Mikulás napja volt, esett a hó, és hazafelé szembejött egy drogéria… A használati utasítás szerinti időn belül a terhességi teszt semmit sem mutatott, így elkomorodva löktem félre. Egy óra elteltével Gábor találta meg a lapocskát, rajta két halványka csíkkal. Ő nevetett, én meg bőgtem a nyakába.
A második hónapban nem is éreztem magam várandósnak, rosszullét hiányában még gyakran kételkedtem abban, hogy tényleg lakik-e a hasamban valaki. A meg nem született kislány a népszerű könyv szerint virágsziromnál is kisebb volt még akkoriban. Az első, gondtalan heteket aztán gyakran emlegettem, mert pár nappal később elkezdődtek a rosszullétek. Csak a kanapén, ájult alvással töltött órák jelentették a menekülést az örökös émelygéstől. Gyömbérfőzet, gyömbértea, savanyúcukor, keksz, narancslé, tea, kávé, jóga? Volt már olyan, akinek használtak ezek émelygés ellen? Én időközben találtam egy részidős egyetemi állást. Dacosan megemlítettem az állásinterjún, hogy babát várok, felkészültem az elutasításra, mégis felvettek.
Az első ultrahang (alkalmanként 420 dollár, 10 perc) természetesen számunkra is fontos választóvonal volt. Egy apró maszatra mutatott rá a képernyőn az unott képű ultrahangos asszisztensnő. Persze ő napi ötven kispöttyöt lát, eltompult már. Miért kérünk róla fotót? – kérdezte. Amikor unszolásunkra felhangosította a gépen a hangot, az egész helyiségben jól hallhatóan zakatolt egy parányi, elmosódottan látható szívecske. Orvos apja sem tudta volna a fotóról egyből kibökni, mi hol található, de a napszemüveges ufónak látszó baba azonnal beköltözött az apja szívébe is. Ezentúl már csak kislányaként emlegette a bébit, és hallani sem akart arról, hogy neki ne ölbe mászós, bújós lánygyereke szülessen. Számomra, aki a szülei korai válását követően apa nélkül nőtt fel, megható volt olyan férfit látni, aki ennyire várja, hogy kisgyereke szülessen. Bár már az óvodában is voltak kedvenc neveim, most hirtelen egyik sem volt elég érdekes és szép. Mivel az USA-ban született gyerekek automatikusan amerikai állampolgárságot kapnak, nemzetközi nevet választottunk.
4. rész
 |
A soron következő ultrahangos vizsgálaton az orvosunk aláíratta velünk, hogy igen, kérvényezzük a magzat nemének megállapítását, és nem pereljük be a meglepetés elrontásáért. Természetesen tudni akartuk! Hamburger! – bökte ki a doki, ami az ultrahangos szlengben kislányt jelent. (Teknősnek pedig a kisfiúkat becézik.) Az apukajelölt repesett örömében, és elkezdte Barbaraként emlegetni az ő hamarosan érkező rózsaszín batyuját. Én az apai szeretet újabb megnyilvánulásától olyannyira ellágyultam, hogy rábólintottam az egyébkéntszámomra is kedves utónévre.
Boldog-boldogtalan szeme a hasamra tévedt, sokan simogatták volna a görögdinnyét. Persze zavart az érintés, nem akartam úgy járni, mint a firenzei bronz vadkan orra, amelyet a babonás látogatók fényesre dörgöltek. Közeli ismerősöktől mégis eltűrtem, hiszen emlékeztem arra, hogy korábban én is annyira vágytam megérinteni terhes barátnőim hasát. A parkban sétálva ismeretlen nők is sok szerencsét kívántak, a postás, az eladó a boltban és még a buszon ülő néni is szóba elegyedett velem. A buszos hölgy mesélte, hogy ő ötvenöt éve Párizsban született. Nem, nem a fények városában, hanem az Isten háta mögötti poros amerikai helységben. A férfiak persze másképpen álltak a várandóssághoz, a férjem orvos kollégái rögtön azt firtatták, hogy a kis Barbara is reumatológusnak áll-e majd, mint az apja és a nagyapja.
Illinois államban a hivatalokban is segítőkészen álltak hozzá a gyerekvállaláshoz. Még a külföldieknek is igyekeznek minél több segítséget nyújtani. Én is tej- és sajtutalványokat kaptam, és a helyi szociális munkás hetente hívogatott, hogy arról érdeklődjön, mire lenne feltétlenül szükségem. A segítségért csak ki kellett nyújtani a kezem. Gyanítottam, hogy a gondoskodásban az is szerepet játszik, hogy az úton lévő gyerek itteni születése révén automatikusan amerikai állampolgárságot kap. Ki ne örülne a segítségnek? Örömmel elfogadtam, de miért kellett domborodó hassal itt is végignéznem egy dévédét az emberpárok szaporodásáról?
Egy éjjel arra ébredtem, hogy belehalok, ha nem ehetek azonnal citromot, és csendben kilopóztam a lakásból a legközelebbi szupermarketig. Gábor rémülten keresett maga mellett felriadva, míg én a konyhában faltam mohón a citromot úgy magában. A hormonok továbbra is dúltak bennem, a Pingvinek vándorlása című, kedves természetfilm közepette is rám tört a sírhatnék. A filmben a mínuszokban süvölt a metsző sarki szél, és a hidegben elpattan a féltve őrzött pingvintojás, nem kelhet ki belőle apró, szürke pelyhes kismadár. Több se kellett, hangos zokogással borultam a férjem vállára. Szegény pedig csak zavartan pislogott, hiszen direkt a lehető legszelídebb természetfilmet választotta nekem aznap estére a videotékában.
5. rész
Munkás viszontagságok
A lenge ruhákban a hasam körfogata hétről hétre látványosan nőtt, és ezzel párhuzamosan elkezdhettem tervezni a jövőt a baba születése utáni időszakra. Hiába védik az amerikai törvények a munkavállalókat, itt is ki vannak szolgáltatotva a kismamák. Az amerikai édesanyák kegyetlenül rövid időt, mindössze hat hetet kapnak arra, hogy az újszülöttjükkel törődjenek, és összeszedjék magukat a szülést követően. Aki megteheti, pár évre kimarad a munkából, másoknak a karrierjük vagy a házra felvett hatalmas hitel miatt másfél hónap után (aki spórolt a szabadnapjaival, az két hónapig is kihúzhatja) vissza kell mennie, ezért nagyon rövid időn belül újra magára ölti a kiskosztümöt, és fájó szívvel, de felveszi a munkát.
Amerikában egyébként nincs állami bölcsőderendszer, a magánintézmények díjai pedig hihetetlenül megterhelik egy fiatal család költségvetését. A férjem munkahelyén létesített egyetemi bölcsőde még dolgozói kedvezménnyel is havi 1200 dollárért fogad egy-egy kisbabát. Természetesen ezért a csillagászati összegért már a gyerek étkezését és pelenkáit is biztosítják, de még így is gyakori, hogy az egyik szülő szinte csak a bölcsődére keres. Az a késő estig dolgozó szülő, aki tíz percnél többet késik a bölcsődéből délután, borsos késedelmi díjat, percenként 1 dollárt kénytelen fizetni. Emellé még morcos képet is vágnak a dadusok, akik persze nem kapnak a pluszpénzből.
A munkahelyüket féltő kismamák várólistája mégis hosszú, így már a 12. hetet betöltött várandósok is sorra íratják bölcsibe a még meg sem született kicsiket. Magyar származású, de Chicagóban született barátnőm három bölcsis korú kisgyerek anyukája. Jenny az első kisfiával még három hónapot tudott eltölteni, de a második fiúcskánál előléptetés ígéretével már hat hét után visszahívták. Mégis vállalt egy kislányt is, akit szintén pár hetesen bízott idegenek gondjaira. Én megtartottam magamnak a megjegyzéseimet, de az amerikai nagyvárosokban sok nő van így ezzel. Náluk még a családi körben is csak a magyar nagyi csóválta a fejét, hogy nincs ez így jól. Jenny útban a munkahelyére, a szivargyújtóra csatlakoztatja a mellszívót, és a dugóban üldögélve a kabátja alatt feji le az esti vacsorát a csecsemőnek. A három kisgyerekre 5000 dollár a havi bölcsődei díj, az elit bölcsiben mégis azt látta, hogy a csuklójánál fogva emelte fel a kisfiát a földről a dadus.
 |
A problémamentes terhesség miatt még egy utolsó, kettesben töltött nyaralást is meg mertünk kockáztatni. Egy ködös, fázós chicagói napon elindultunk Hawaiira, ahol tíz napig vulkánokat másztunk meg teknősöket lestünk ki, és úgy éreztük, hogy jobb lenne lekésni a visszainduló repülőjáratot. Én csak pipával mertem búvárkodni, a színes halak a lábam mellett suhantak el. Hatalmas pocakom méretét remekül jelzi, hogy a repülőtársaság mindkét irányba repülve orvosi igazolást kért arról, hogy gépre szállhatok, pedig a 26. hétig általában nem kérdezősködnek túl sokat a kismama állapotáról.
6. rész
Felhőtlen gyerekvárás
Ekkor már kifejezetten örültem, hogy Chicagóban, ebben a modern, sokszínű városban születik majd a kisbabánk! Végre elfeledhettem az émelygést, a rosszullétet, és a tomboló chicagói kánikulában állandóan strandra jártam. Bikinit vettem fel, a prűdebb amerikaiaknak kicsit fennakadt a szemük a hatalmas pocak láttán, de semmi kedvem nem volt a 37 fokban melegebben öltözni úszáshoz.
A terhesgondozás és a szülés megfelelő biztosítással szerencsére nem döntött bennünket anyagi csődbe. Korábban még nem nagyon mertem vásárolni a picinek, de ennek is elérkezett az ideje. Nem túl praktikus szemlélettel első körben otthonról rendeltem magyar mesekönyveket, népzenei cédéket.
A babára gondolva könnyen megnyílik a szülők pénztárcája. Több ezer dolláros, terepjárókat megszégyenítő stabilitású babakocsikban tologatják a porontyokat a közeli játszótéren is, a belvárosi nagyáruházban Gucci babacipőket választanak a város elit mamái, mert az passzol a mamáéhoz. Ugyanakkor az Üdvhadsereg turkálóiból is szépen, fillérekért fel lehet ruházni egy gyereket. Szombatonként a családi házak elé kipakolják az emberek a megunt, nem használt holmikat, így hihetetlen összegért meseszép babaholmit tudtam vásárolni.
Időközben megismertem az összes nőgyógyászomat. Több volt ugyanis, választott orvosommal együtt összesen három doktor alkot egy szakmai munkaközösséget: egy indiai, egy mexikói és egy fekete doki. A szülésre az jön be, aki épp ügyeletes hármójuk közül, 12 óránként váltanak. Gondosnak tűntek, korrektül tájékoztattak, minden kérdésre készségesen válaszoltak, de nem húzták az időt fecsegéssel. Pont amire szükségem volt! Mivel nem lehet előre megsaccolni, hogy a szülésnél ki lesz jelen, érdemes mindhárom dokival megismerkedni a havi vizsgálatokon. Mivel az egyik szülész nem tűnt olyan empatikusnak és kedvesnek, így nála beértem egy alkalommal, és ezek után a másik kettőhöz jelentkeztem be az egyre sűrűsödő vizitekre. Először nem tetszett ez a rendszer, és dohogtam egy sort azon, hogy ha már szép pénzt keresnek egy szülő nőn, én akarok választani, aztán rájöttem, hogy előnyös, ha a szülés idején a dokim nem lesz fáradt, unott vagy éppen bosszús, amiért a házassági évfordulójának ünnepléséről cibálják be hozzám. Szerencsére az undok dokival elkerültük egymást, és a titkos favoritom volt velem a babám érkezésénél.
Elérkezett az ideje, hogy az orvosnak szülési tervet is leadjak, pedig még bizonytalan voltam abban, hogyan is szeretném a babát világra hozni. A szülési tervben összefoglalhattam kívánságaimat, amelyet majd az éppen ügyeletes doki előhúz az én személyes dossziémból. A három doki egyetértett abban, hogy igyekeznek elkerülni a császármetszést, és nem avatkoznak be gátmetszéssel a dolgok menetébe. Nem akartak semmit rám erőltetni, rendkívül rugalmasan álltak hozzá a szüléshez.
Amikor ezt a tervet elkezdték emlegetni, én még tanácstalanul álltam a dolog előtt, hiszen először szülő nőként leginkább csak az iskolai biológiaórán bemutatott filmek képsoraira kellett gondolnom a szülés szó hallatán. Oda se figyeltem igazán azokra a képsorokra. Az orvos biztatott, hogy jelentkezzünk be a férjemmel szüléselőkészítő tanfolyamra, amely bizonyára megkönnyíti majd a döntést. Itt már nem is volt kérdés, hogy apás szülés lesz-e, hiszen Chicagóban alig akad olyan édesapa, aki ne venne részt ezen a fontos családi eseményen.
7. rész
Niagara, kóla, terheselőkészítő
A hatodik hónapban járva szerencsére még semmiféle egészségügyi problémám sem volt, az első trimeszter óta nem éreztem magam fáradtnak, nyűgösnek, pedig a hasam hatalmasra nőtt. Már a 27. héten 101 cm körfogatúnak mértem a pocakom, nem csoda, hogy azonnal átadták a helyüket a buszokon, nem kellett várandós pesti barátnőimhez hasonlóan végigállnom az utam, amíg az utastársak inkább üveges szemmel kifelé merednek az ablakon. Olyannyira remek volt a közérzetem, hogy egyik hétvégén barátainkkal bevállaltunk egy hosszabb autós utat. Leautózunk Chicagóból a Niagara vízeséshez. A tíz és fél órás út nem esett nehezemre, az út egyik részében én vezettem órákig, miután mindenki más elszenderedett az autóban.
A kirándulás, a hosszú séták persze nem helyettesítették a kismamatornát, így végül Gábor egy dévédével lepett meg, és szorgalmasan hajladozott-nyújtózkodott velem esténként a képernyő előtt. Később persze magára maradt a hajladozásban, mert én szívesebben lustálkodtam a kanapén egy kólával ?. Erről nem tudtam leszokni, pedig amúgy nagyon megnéztem, mi kerülhet a tányéromra. Igyekeztem egészségesen étkezni, főleg, hogy az orvosom a harmadik hónap végétől, a kifogástalan eredményű genetikai ultrahangot követően heti két kapszulában maximálta számomra a terhességi vitamint. Esténként kakaóvajas-kollagénes kismama-testápolót használtam, hátha a tápláló krém segít megelőzni a terhességi csíkok kialakulását. Később kiderült: nem segített.
Ezzel egy időben minden örömöm mellett rám szakadt a nagy, komoly felismerés, hogy milyen nehéz lesz tapasztalatlanul, minden nagyszülőtől, barátnőtől és megbízható, gyereknevelésben tapasztalt ismerőstől több ezer kilométernyire, Chicagóban szülni és babázni. Az új, kissé ijesztő helyzetben az egyetlen kapaszkodóm az volt, hogy a férjem még annak idején az egyetemen gyerekgyógyászatot tanult, és három kisebb testvérét látta felnőni. (Később ámuldoztam saját naivitásomon. Hiszen az első hetekben Gábor szinte még ránézni is félt a lányára, pedig nagyon odaadó édesapa vált belőle.) Az USA-ban nincs védőnő, így a mindig rohanó, gyakran kimért és üzleties stílusú gyerekorvoson kívül senki sincs, aki egy tapasztalatlan, újonc anyának néhány gyerekgondozási tanácsot odavetne időnként. Ki segít akkor az olyan anyukáknak, akik még csecsemőt sem láttak közelről?
Már csak néhány hét volt hátra, hogy végre megérkezzen hozzánk a kis Barbara! Az időközben fokozódó kánikulában az egyik hétvégén szüléselőkészítő tréningen jártunk. A felkészítő itt egész hétvégés, intenzív programot jelent, ennek ellenére utólag nagyon örültünk, hogy nem hagytuk ki.
Az előadásokon élethű műanyag babákat kellett mosdatnunk, pelenkáznunk. Tanítottak szoptatni is, egy csecsemősnővér részletesen elmagyarázta, hogyan próbáljunk tejet fakasztani a babának, és hogyan feküdjünk félálomban szoptatva is kényelmesen. Több órát szántak arra a kiemelt témára, hogy mit tegyünk, ha ránk törne a szülés utáni depresszió. Kisfilmet vetítettek arról is, hogy hány apuka lesz öngyilkos a kisbaba mellett, szóval csak vigyázzunk, hogy ők se merüljenek alá teljesen a szülés utáni letargiában. Ez aztán esélyegyenlőség! Leginkább az lepett meg, hogy az előadók kifejezetten ellenezték a hanyatt fekve szülést. Inkább guggolást, a négykézláb állást vagy a lassúzáshoz hasonlító, a partner nyakába csimpaszkodó táncot ajánlottak a vajúdáshoz.
8. rész
 |
Tettünk egy körutat a szülőszobában is. Az egyágyas szülőszobákban külön kanapé szolgálja a kispapák kényelmét, fehér köpeny és szükség szerint szájmaszk a baba és a kismama védelmét. Az édesapa végig az otthonosan berendezett vajúdószobában, majd az újdonsült mama mellett maradhat, de kiszolgálnia nem kell, hiszen az a remekül megfizetett, lelkes ápolónők feladata. Más látogatók napközben lehetnek a kismama vendégei. Mindenkinek jár a saját szoba fürdővel ezen az egyetemi klinikán. Akad ugyan néhány ritkán használt, kétszemélyes szoba, de ide állítólag csak kivételes betegforgalom idején osztják be az újdonsült anyákat, sűrű bocsánatkérések közepette.
A kismama a szülést követően összesen 48 órán át maradhat a kórházban, ha éjjel jár le a megengedett ápolási idő, akkor nagy kegyesen csak másnap hajnalban kötnek útilaput a talpára. Szinte magától értetődően 24 órában mellette van a bébi, és csak ha a mama nagyon ki van készülve, akkor könyörögheti be rövid időre a csecsemőt a nővérkékhez. Egyébként az orvosok és a nővérek is pedánsan odafigyelnek arra, hogy minden gyereket naponta többször is azonosítsanak, ugyanis egy babacsere végzetes lenne a szülőknek, és ami a dokikat illeti, a kórház hírnevének. Az azonosítás érdekében a kicsiknek azonnal leveszik a talplenyomatát, majd az újszülöttek a csuklójukra és bokájukra is műanyag szalagot kapnak. A karperec lopásjelző is egyben, amely azonnal riaszt, ha illetéktelen személy akarná elvinni a gyereket a kórházból. Az édesanyák és az apukák a babával egyező sorszámú karperecet kapnak, csak ezzel léphetnek be a szülészetre.
Engem cseppet sem riasztott el a klasszikus kórházi környezet. Orvos édesanyám és férjem mellett nekem megszokott és biztonságot adó volt a fehér, steril kórházi környezet, a fémes szagok – a műszerek csipogása azt üzente, itt minden rendben lesz. Anyukámról is az a legrégebbi emlékem, hogy hajnalban, kikeményített fehér köpenyben indul a belgyógyászati osztályra. Érdekesnek találtam, hogy sokan fájdalomcsillapítás nélkül, otthon, vagy más, alternatív módon szeretnének szülni, de ez nem az én választásom volt.
A kórházi csomaggal nem kell sokat vacakolnia a kismamának, itt „természetesen” biztosítják a babának a réklit, a szükséges számú pelenkát, az anyukának pedig az intimbetétet, a hálós bugyit és a hálóinget, a gátseb lemosására a kis eldobható palackot, sőt a köntöst és a zuhanyozópapucsot is. Egyelőre fájdalomra, kellemetlenségekre még nem is akartam gondolni. Az állandó gyomorégéstől és a cipőbekötési nehézségektől eltekintve még mindig nem éreztem rosszul magam, de a tanfolyam-előadó szerint a közelgő szülés jele a takarítási és rendrakási kényszer. Hát ezt megtapasztaltam, mert e fészekrakó ösztön hatására naponta sterilizáltam, amit csak lehetett a háztartásban!
9. rész
Fél éjjel az ügyeleten
A nyolcadik hónapban az egyik esténk kissé túlontúl izgalmasra sikeredett. Miután a kisbabám egész nap lustálkodott, és estére sem akart mocorogni, erőt vett rajtam a kétségbeesés. Az orvosom már hetekkel ezelőtt kérte, hogy naponta figyeljem, számoljam a magzatmozgásokat, és feltétlenül keressem fel, ha valami eltérést tapasztalok. Az én kicsim sosem volt túl mozgékony, de ennyire csendesen még sosem kuksolt egy egész napon át. Estére már elveszítettem higgadtságomat, jókedvemet, így amikor a doki azt kérte, menjünk be hozzá az ügyeletre, azonnal indultunk.
A kórházban a Vészhelyzet című sorozat fejetlenségéhez hasonló látvány fogadott, a lázasan síró apróságok, a drogosok és a baleseti sérültek egy helyiségben vártak a sorukra. A filmtől eltérően viszont minimum félórás papírmunka után történt egyáltalán bármi kis érdemi előrelépés. Amíg a biztosítási kártyámat fel nem mutattam, szóba sem álltak velem, majd olyasmikről faggattak, hogy van-e érvényes végrendeletem, és milyen felekezethez tartozó lelkész jöjjön be hozzám látogatóba. Türelmetlenül vártam a soromra. Ezek után végre azonosító karszalagot kaptam a csuklómra, és tiltakozásom ellenére tolókocsiban gurítottak fel a hatodik emeleti szülőszobára. Az orvosom és az ügyeletes nővér már ott várt, a filmekben is látható, hátul nyitott kórházi hálóinget és zoknit kellett felvennem, majd egy mellém gurított ultrahangos készülékkel gyorsan megkeresték a placenta mögé bújó kislányomat, akinek szerencsére nem volt baja. Egy zörgő szerkentyűvel fel is ébresztették, ekkor derült ki, hogy a méhlepény elöl éppen úgy tapad, hogy szépen kipárnázza a kisdedet, és ezért érzem őt kevésbé ficánkolósnak. Mintegy három órán át még bent fogtak, de ezek után megnyugodva tértünk haza a 2,5 kilósnak saccolt bébivel a hasamban.
Elérkezett augusztus 13., a szülés kiírt időpontja. Egy héttel korábban hagytam abba a munkát, pedig még bírtam volna, és otthon már csak lézengtem. Egyedül nem nagyon mertem elindulni otthonról, de esténként még eljártunk sétálni Gáborral a belvárosba. Már mindent fertőtlenítettem, majdnem a Domestos flakonját is.
34 évvel korábban anyósom megnézte a Van, aki forrón szereti című filmet, és a sok röhögéstől spontán beindult nála a szülés a 37. héten, könnyen kipottyantotta a férjemet. Barbara nem sietett kidugni a fejét. A szülést beindító praktikák közül sok mindent végigpróbáltam. Ezek a kislányomat nem csalták elő, de én rákaptam a thai konyha csípős ízeire. Augusztus 20-án szörnyű vihar dúlt Magyarországon, és én aggódva vártam otthonról a híreket. A CNN félóránként mutatta a megtépázott Budapesten felvett képsorokat. Chicagóban aznap nem történt semmi érdekes, csak betiltották a libamájat az éttermekben, minden címlapon ez szerepelt az újságokban. Én dudorászva pakoltam a bőröndömet, hogy másnap indítsák a szülésemet. Hétfőn reggel megvettem a chicagói újságokat, hogy eltehessem emlékbe a kislányomnak, hiszen azt gondoltam, hogy a pitocin hatására nemsokára kezemben tarthatom a 3D ultrahangon mosolygó kicsikét. Nagyon kapaszkodott bent, még az infúzió hatására se moccant meg. A hétfői újságokat elajándékoztam egy friss anyukának, akinek aznap szinte kiugrott a kisfia a hasából.
Szülés
Késésben
A kórház dolgozója volt a férjem is, de itt nem volt szükségem protekcióra. Az egyetemi klinika, ahol feküdtem, jól felszerelt intézmény, de nem számít divatos szülőotthonnak. Tipikus chicagói toronyház, modern épület, hatalmas ablakokkal. Amikor az indítástól nagy fájdalmaim lettek, Gáborra roskadva korzóztam a kórházi folyosón. Kinéztem a csillogó, kivilágított Chicagóra. Annyi élmény, újonnan szerzett barát kötött már oda, hogy otthonomnak éreztem már. Ha ennyire fáj, akkor a szülésnél hogy beszélgetek majd az orvosommal, ráadásul angolul?
Eltelt a hétfő éjszaka és az egész keddi nap is. A 12 óránként egymást váltó három orvos még mindig fokozatosan csalogatta a kicsit. Burokrepesztés, emelt adag pitocin hatására indult be a vajúdás, de abból én már semmit sem éreztem, mert időközben feladtam az elveimet, és kértem fájdalomcsillapítást. A hálószobaszerűen berendezett szülőszobába kerültem, ahol már várt az anesztes orvos. Előtte idegenkedtem az epidurális érzéstelenítéstől, de úgy éreztem, segítség nélkül nem tudom megszülni a kisbabám. Enyhe hidegséget éreztem, és máris indult az enyhet adó EDA. A kedd éjszakát így nyugodtan végigaludtam, míg Gábornak mostohább sors jutott a kényelmetlen apakanapén kuporogva. Mellettem egy csinos éjjeliszekrénybe rejtve őrizték az álmunkat a monitorok. Ekkor már csak zselét és levest hoztak enni, a főfogást a hős apa ehette meg. Később meglepődve olvastam a zárójelentésen, hogy 14 óra vajúdás után, egy óra alatt született meg Barbara, én ebből csak apró szorításokat éreztem.
Barbara reggel kilenc előtt bukkant elő, szerencsére fel tudom idézni a dévédéről ezt a pillanatot. Egyik lábamat egy nővérke, a másikat Gábor fogta. Az ölemet szemérmesen letakarták volna előlem, de én kitakaróztam, hiszen látni akartam, pontosan mi történik. Felajánlották, hogy hoznak egy nagy állótükröt, így ebben pompásan láttam mindent. A tükörben pillantottam meg először a fekete fejecskét, éppen olyan forgóval, mint a férjemé. A látványtól összeszedtem minden erőmet, és nagyon könnyen megérkezett a kislányom. Egy lepedőbe csavarva azonnal kézbe kaptam és boldogan öleltem magamhoz. Nem találtam kiábrándítónak a csúcsos fejű, piros foltos, magzatmázas újszülöttet sem, sőt, gyönyörűnek láttam Barbarát. Éreztem az illatát, tapintottam a bőre selymét. Gábor pedig szóhoz sem jutott az örömtől. Könnyekről szó sem volt, ez egy kedves találkozás volt a várva várt kicsimmel, mindhárman kellemesen éreztük magunkat. Igyekeztem a vonásait az agyamba vésni, hogy ezentúl mindig fel tudjam idézni a képet, mint ahogy a férjem szerelmes, vagy esküvőn meghatott arcára is szeretek gondolni. Barbarát az ágyam mellett mérték, K-vitamin-injekciót kapott, és a szemébe antibiotikus kenőcsöt kentek a kórházi protokoll szerint. Tenyér- és talplenyomatot is vettek tőle.
A két kórházi napunk gyorsan eltelt, a nővérkék anyám helyett anyáim voltak, lesték minden kívánságomat. A csecsemősnővérek versengve foglalkoztak velünk. A kórházban éjjel, amikor már kidőltünk a babázástól, négy-öt órára beadtuk a csecsemősökhöz a kicsit, de ha felriadtam, hiányzott, és érte mentem. Azóta született még egy, másfél évvel fiatalabb kislányom, akivel hasonlóan kellemes élményeket szereztem a terhesség kapcsán, ugyanezzel az apával, ugyanennél az orvosnál és ugyanebben a kórházban.
A Nagyi büszke lenne rám, és imádná a két kis amerikai hamburgeremet, pont annyira, mint amennyire az én édesanyám is boldogan unokázik.